Tarlós Sebestyén és fia Tarlós Ferenckályhás mesterek

Nézem, ahogy egymásra rakja a kályhacsempéket Tarlós Ferenc kályhás mester. Szólni sem kell, édesapja, Sebestyén bácsi a keze alá dolgozik. Ékeket szab, béléseket vág méretre, aztán amikor már a fia a kályha lefedésén munkálkodik, kikeveri a masszát a fugázáshoz és nekilát komótosan. Össze vannak szokva, ismerik egymás minden mozdulatát, tán gondolatát is. Jó velük lenni, jó nézni őket. Apa és fia.

Amikor megkérdezem, hogy hány generációra visszatekintve volt kályhás a családban, Sebi bácsitól megtudom, hogy ő az ötödik, a fia a hatodik a sorban. Kiszámolom, hogy az ükapja volt az első, aki még fazekas volt, dédapja már kályhás is, még a nagyapja is készített csempéket is, de az édesapja már főként kályházott a kevés fazekaskodás mellett és Tarlós Sebestyén és fia Ferenc már kályhások, de a javából. Majson, házuk udvarán áll még a régi műhely. A fiókokban még ott van – ki tudja hány évtizede – érintetlenül az íróka, fazekas-szerszámok. Feri szerint, ha most váratlanul visszatérnének az ősei, mindent ott találnának, ahol hagyták. Nincs ennél szebb, mint hogy apákról fiaikra szállott a mesterség. Hány apa vágyik erre? Hány álmodik arról, hogy majd a fia követi őt nem csak az életben, de hivatásában is folytatva, amit ő elkezdett.

Míg beszélgetünk, nézem, ahogy magasodik a kályha, szaporodnak egymásra a sorok. Előbb a négy sarokcsempe kerül a helyére, ahogyan annak lennie kell, aztán követik a mezőcsempék. Egymás mellé passzolósra csiszolva állnak vigyázban, minden sorban. Precíz, pontos munka, látszik, hogy beleivódott már Tarlós Ferenc minden ízébe a mesterségbéli tudás. Sebi bácsi néha közel lép a kályhához, belepislant,, szemrevételezi a járatokat is, aztán visszaül a kisszékére és folytatja az ékszabást, vagy éppen amire szükség lesz a következő munkafolyamatnál.
A hangulat nyugodt. Áthatja a szobát a szeretet illata is, szinte látni azt az elszakíthatatlan szálat köztük, ami összeköti ezt a két embert.
A munka egy átrakás, nem új kályha születik. De mire a sokat megélt csempék mind a helyükre kerülnek újra, egy csinos, szép kályha áll büszkén a szoba falán átnyúlva, hogy majd a házigazdák előszobáját is felmelegíthesse, amikor pattognak a „hasában” az izzó fahasábok. Vajon hányadik kályhát építették fel így együtt? Vajon hány kályha épült meg az ükapa óta a Tarlós család keze nyomán? De kár, hogy nem számolták meg a kezdetektől!
Beszélgetünk és szóba hozunk közös ismerősöket, kollégákat. Látókörükben lévőkről sokat tudnak, nem csak a maguk kettesében gondolkodnak csupán. Ha tehetik, elmennek kályhás-találkozókra. Kell a beszélgetés, szakmai eszmecsere, szükség van egymásra. Meséli Feri, hogy egy ilyen alkalommal, amikor sok kályhás volt egyhelyütt, beszélgetni kezdett valakivel a kemenceépítésről. Őt éppen az foglalkoztatta, de nagyon, hogy a saját kemencéjét miképpen építse meg. Köralapú, körboltozatosra vágyott, de nem tudta még, hogy mivel s hogyan támassza alá a téglákat, hogy kedve szerint álljanak majd egymást tartva. A nála korosabb kolléga megkérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy a templomok boltívénél hogy csináltak eleink? Egy nagy homokbuckát falaztak körül, s amikor egymáshoz kötöttek a téglák, kihordták belőle a sok homokot. - Így csináld Te is a kemencédet! – ajánlotta a kolléga. Feri így tett, s a módszer azóta is megállja a helyét. Ez a történet számomra is ajándék volt. Tanultam ebből, meg abból, amint néztem, csak néztem a kályhaépítést.
Ízig-vérig kályhást, kályhásokat nézhettem. Ahogy módszeresen, agyaghabarccsal, a jól bevált régi módszer és rendszer szerint rakták ezt a kályhát.
- Azért készült a legtöbb kályha ilyen járatokkal, mert ez vált be legjobban, jól működött, hatékonyan, gazdaságosan lehetett fűteni vele. Nem gondolom, hogy mindig mindenen változtatni kell, pláne olyasmiken nem, amik évtizedek, sőt tán évszázadok óta már bizonyították, hogy jók. Sokmindenben elkél az újítás, a jobbítás, de van, ami már teljesen ki van találva. Azt inkább eltanulni kell és tovább vinni, átmenteni, átadni a következőknek – mondja Tarlós Ferenc.
- Elnéztem, akár a mestervizsgánkon is – hogy nem mindig megy többre, aki olyasmin „újít” ami már úgy volt a jó, ahogy volt, mert lehet, hogy újabb lesz a módszer, de jobbá nem lesz tőle a kályha.

Lesz-e hetedik generáció? – kérdem.

- Lehetőség van rá, mert két szép kisfiam van. Ha kedvet kap rá valamelyik – azt sem bánnám, ha mind a kettő – nagy volna az örömöm. Talán úgy járnak ők is, mint én, a pályaválasztásnál. Nem erőltették otthonról, egyáltalán, sőt, a szüleim azt remélték, hogy felsőbb iskolákba megyek majd. Nyolcadikos koromban kérdezte a tanárnénink, ki mi szeretne lenni. Amikor hozzám ért, nem kérdezett, hanem mondta, hogy én természetesen kályhás, ugye? Már úgy mentem haza, hogy határozottam tudtam, hogy kályhás leszek. Nem is gondoltam aztán másra, pedig éppúgy, mint más kisgyerek én is szerettem volna kamionsofőr, meg ilyesmi lenni kiskoromban. De hiába, belenőttem ebbe a családi hagyományba. De nem is bánom, megtaláltam hivatásomat a kályhásságban.

A beszélgetősünk végén még a nótázás is előkerült. Vidáman tanították meg velem a tanulságos kályhás nótát, „az özvegy, a kályhás és a kályha” címűt. Remélem, megtanulják majd apjuktól, nagyapjuktól Tarlós Ferkó és Tarlós Bence is a kálymesterséggel együtt a Tarlós kályhás-dinasztia hetedik generációjaként.

Horváth Ágota